Madeiráról a 2010-es évek elején hallottam először, egy kedves barátomtól Herbytől, aki egy nyerményjáték győzteseként utazhatott e csodás tájra. Ódákat zengett, hogy milyen gyönyörű, különleges hely ez. Akkor még nem értettem, hogy lehet egy szigetért ennyire rajongani. Hát mára már teljesen világos. Ez a hely az egyik legszebb a világon. 2019-ben utaztunk először kedvesemmel az álomszigetre, de tudtuk, hogy ez csak a kezdet. Ez a nyolc nap megváltoztatta az életünket.
1.nap - Az utazás
Július 16 keddre esett. Kora hajnalban izgatottan vágtunk bele a nagy utazásba. Az oberstaufeni vasútállomás szinte üres volt e korai órában. A vonat befutott, irány München. A kb 3 órás vonatút várakozással és kérdésekkel telt. Ez volt az első igazi nagy repülős nyaralásunk, így nem csoda, hogy egy kicsit stresszeltünk. Egy átszállás után lassan megérkeztünk a Müncheni Nemzetközi Repülőtér 1-es termináljához. Hatalmas komplexum a bajor főváros légikitötője. Már régóta nagy vágyam volt, hogy egyszer láthassam.
A gépünk dél körül indult, időnk bőven volt. Nagyjából 10 órakor a beszállókártyák már a kezünkben voltak. Mindketten nagy repülőfanok vagyunk, így nem unatkoztunk. Egy ilyen nagy reptéren bőven van mit nézni. Olyan légitársaságok gépeit csodálni, melyek nem igen fordulnak meg Budapesten. Fél 12 körül megkezdődött a beszállítás, délben már a gépen ültünk.
A TUIfly Deutschland az egyik Boeing 737-86N típusú gépével teljesítette ezt az útvonalat. Végre eljött a várva várt pillanat, megkezdtük a gurulást a termináltól, majd rövid taxizás után eljött a felszállás pillanata. Egy utazási irodán keresztül foglaltuk a nyaralásunkat életünkben először és valószínűleg utóljára. Az első negatívum ezzel kapcsolatban már a repülőn érezhető volt. A repülőjegy az árban volt, de helyjegyet foglalni nem volt lehetőségünk. Őszintén szólva nem is gondoltunk rá, valahol a mi hibánk is. Ennek a hibának köszönhetően a folyosó mellett kaptunk helyet, igaz egymás mellett, de nem az ablaknál. Így a repülőútból nem sokat láttunk, amit főleg az Alpok felett és a leszálláskor sajnáltunk. Az út München és Madeira között nagyjából négy óra. Ereszkedéskor még nem sejtettem, hogy életem legfélelmetesebb leszállásában lesz részem. Az idő igen szeles volt és ez a szél észak felől fújt, melynek köszönhetően a trükkösebb 05-ös volt a leszállóirány. Ez azt jelenti, hogy gépünk először elrepül a leszállópálya mellett, majd egy 180 fokos éles fordulóval, amit a pilóták már kézzel repülnek, folyamatos ereszkedés mellett közelítjük meg a 05-ös futópályát. Az erős szélnek köszönhetően és valószínűleg annak is, hogy nem igazán láttam, mi történik, erősen úgy éreztem, hogy egy hullámvasúton ülök. Persze mondanom sem kell, a pilóták profin tették a dolgukat és talán az erős hátszélnek is köszönhetően helyi idő szerint (mert Madeirán egy órával kevesebb van) 16 órakor, kevéssel korábban a tervezettnél, megérkeztünk a Santa Cruzban található Christiano Ronaldo Nemzetközi Repülőtérre.
Hogy milyen érzés először beleszagolni a madeirai levegőbe? Csodálatos. A sós langyos levegő kellemesen illatos. Érzed ahogy a napsugár simogatja arcod, ami különösen jól esik négy óra légkondícionált bezártság után. Fantasztikus érzés volt megérkezni a szigetre. Egy új világ nyílt meg akkor előttünk. Ahová örökké vissza fog húzni a szívünk.
Miután megszereztük a csomagjainkat, kezdődött a kaland. Hogyan fogjuk megtalálni az autónkat, amit béreltünk? Körül belül 5 perc bolyongás után megláttunk egy férfit, aki egy papírt tartott a kezében az utazási iroda logójával. Ő lesz az! És így is volt. Néhány papír kitöltése után megkaptuk autónkat, ami felülmúlta várakozásainkat, hiszen mi egy kisautós áron foglaltunk, erre kaptunk egy középkategóriás gyönyörű Ford Focust. Ez jól kezdődik! Gondoltuk... Navi be, indulás Funchalba, a szállodába. Amit érdemes tudni a madeirai vezetésről autópályán: az utak igen szűkek és legtöbbször nincs felhajtó, csak egy nagyon rövid sáv. Ezért mindig résen kell lenni, hogy ha valaki fel szeretne hajtani a pályára, akkor legyünk vele előzékenyek, hiszen nekünk is jól esik, ha beengednek. Egyébként az én tapasztalatom szerint a madeiraiak jól vezetnek, néha kicsit vadul, de egyáltalán nem vészes. Szerintem a Németek között vannak sokkal rosszabb sofőrök. Negyed óra, 20 perc körül meg is érkeztünk Funchal szállodanegyedébe a Meliá Madeira Mare-hoz. És itt folytatódott az utazási iroda kálváriája. Szuper kedves recepciós, brutál szép szálloda. Megkaptuk a kulcsot, irány a szoba. Óceánra nyíló szobát foglaltunk, nagyon vártuk, hogy milyen lesz. E helyett, alahol az alagsorban, kilátásal egy mini kis ablakon a parkolóra. Ez várt minket. Persze ezt nem hagyhattuk annyiban, nem ezért fizettünk extra pénzt! Végül kiderült, az utazási iroda "elfelejtette" jelezni a szálloda felé az igényünket. Végül azért ebből is jól jöttünk ki. A szálloda személyzete nagyon kedves volt, és bár nem ők hibáztak, sűrű elnézések közepette, végül egy Junior Suite-ot ajánlottak fel nekünk, óceánra néző kilátással, hatalmas erkélyel.
Természetesen nem ért itt véget a nap, muszály volt felfedezni a környéket. Az első dolgunk volt keresni egy szimpatikus éttermet. Nem vagyok rá büszke, de az első vacsoránk Madeirán pizza volt, és abból sem a legjobb. Madeira ételei és italai nagyon egyedülállóak és különlegesek. Erre egy kicsit később jöttünk rá. Vacsora után séta a parti sétányon, ezt amikor csak lehetett megtettük. A gyönyörű pálmafák és a különleges virágok között sétálni nagyszerű érzés, közben a víz morajlik mellettünk, mindent átjár a kellemes óceán illat. Ez alapjában jellemző Madeirára. Lassan kezdtem megérteni, amit Herby barátom mondogatott...
2. Nap - A Szent Lőrinc Félsziget
A kiadós reggeli után viszonylag korán vágtunk bele az első napunkba. Mindent előre megterveztünk az utazókönyvekből, így szinte az összes nagy szenzáció tervbe volt véve. Ebből az első, a PR8 - Vereda da Ponta de São Lourenço, a Szent Lőric Félsziget túraútvonal. Funchalból nagyjából fél órát kell autózni a VR1-es autópályán északkelet felé. Az út különlegessége, hogy áthalad a repülőtér futópályája alatt. Elképesztő élmény a 180 cölöpre épült betontömeg alatt autózni. Érdemes korán érkezni, hogy legyen parkolóhely minél közelebb a kiindulási ponthoz, ami lényegében egy körforgalom. 2019-ben még ingyenesen lehetett belépni a túraösvényre, de ez 2023-ban megváltozott. Azóta 1€ belépőt kell fizetni mindenkinek, kivéve a helyi lakosokat és a 12éven aluli gyerekeket.
Ez, a közepesen nehéz 3 km hosszú útvonal nagyjából két és fél órát vesz igénybe, és persze ugyanennyit vissza a kiindulási pontra. Madeirán jellemzőek a minőségi szinten kiépített túraösvények, ez itt sincs másként. Annál is inkább, mert ez a sziget második legfelkapottabb látványossága. A tömeg itt szinte elkerülhetetlen, de azért elég jól fel tud oszlani, ez ne rettentsen el senkit. Ez az egyik hely a sok közül Madeirán, ami kötelező látnivalónak minősül, ha ellátogat ide az ember. Ha valahol a sziget belsejében túrázunk, akár egy levadatúrán, vagy egy hegyi túrán az Encoumeadan, mindenhol a zöld a megszokott. A Szent Lőrinc Félsziget kinézete teljesen más. A téli és a kora tavaszi időszakot kivéve itt inkább a barna, száraz táj a jellemző. Nagyban más, mint amit Madeirán megszokhattunk.
Rengeteg kilátóponton csodálhatjuk az óceánt és a sziklákat. Mi júliusban voltunk itt, talán a legmelegebb hónapban, ezért elég megterhelő volt a tűző napon túrázni. Fontos, hogy naptej és valami fejfedő legyen nálatok, ha nem akarjátok az elkövetkező napokat szenvedéssel tölteni! Mi már rutinos túrázóknak mondhatjuk magunkat, így fel voltunk készülve minden eshetőségre. Erős szél. Ez is nagyon jellemző. Mondjuk ez elmondható az egész szigetre, hiszen az Atlanti Óceán közepén helyezkedik el, viszont itt a víz közelsége miatt, és mert ez a földnyelv hosszan kinyúlik az óceánba még komolyabb széllökésekre lehet számítani.
Nagyjából 2óra séta után, -amibe bőven iktattunk fotószüneteket-, szépen lassan megérkeztünk a pálmafákkal körülvett Casa do Sardinha nevű kis oázishoz, ahol egy kávé mellett megpihentünk a nagy hajrá előtt. Ezután ugyanis egy tíz perces megerőltető hegymenet következik a Miradouro Ponta do Furado-hoz, utunk végállomásához. Innen csodálatos kilátás nyílik a két kis szigetre, ami a Szent Lőrinc félszigethez tartozik, viszont turisták által megközelíthetetlenek. Névszerint ezek az Ilhéu da Cevada és az Ilhéu do Farol, ahol egy kis világítótorony jelzi a hajósoknak, hogy megérkeztek Madeira legkeletibb pontjához. A Kilátótól egyébként, mint ahogy a túra legnagyobb részészében a Desertas, másnéven a Kopár Sziget is nagyszerűen látható.
Mint később megtudtuk, a Szent Lőrinc Félszigeten található egy kis strand is, a neve Praia do Sardinha. Ez sajnos teljesen kimaradt nekünk, de felkerült a listánkra, hogy legközelebb is érdemes legyen végigjárni ezt a fantasztikus PR8-as túrát. Ez ugyanis az egyik kedvencünk lett. Sehol máshol a szigeten nincs még egy olyan hely, ahol egyszerre láthatjuk az óceán vad északi és a nyugodt déli oldalát. Érdemes megállni egy percre és átélni ezt a pillanatot. A hatalmas sziklák és az óriási hullámok, a csodálatos kilátás a szigetre, a reptérre és a kopár szigetre, egyszerűen felejthetelenné tették ezt a túrát.
Mondanom sem kell, ezután a nap után kellőképpen megéheztünk, így visszamentünk a helyünkre Funchalba vacsorázni és volt szerencsénk megkóstolni azt az ételt ami mindenek felett a kedvencünké vállt örökre, ez az Espetada. Ha nem vagytok vegák, mindenképp próbáljátok ki! Lényegében babérnyárson sült marhahús. A kockára vágott marhahúst sütés előtt sóval, borssal, foghagymával és babérlevéllel ízesítik, majd forró parázson megsütik. Salátával és bugonyával szokták tálalni. Ínycsiklandó finomság, főleg egy kis Madeira borral.
3. Nap - Levada das 25 Fontes, Porto Moniz, Ponta do Pargo
Úgy ahogy a Szent Lőrinc Félszigeten, ide is érdemes korán indulni, ugyanis ez a látványosság is nagy népszerűségnek örvend. A Levada a 25 forráshoz nevű túraútvonal másik neve a PR6-os. Kiindulópontja az ER 110-es autóút melletti parkolóban van, a Paul da Serra fennsíkon. Autóval Funchalból az út megközelítőleg 50 percet vesz igénybe. Először a már jól ismert VR1 /ER101-es autópályán kell indulni, viszont most nyugat felé Ribeira Brava irányába. Ribeira Bravaig autópálya, majd ezt követően autóúttá alakul. Egészen Arco da Calheta-ig követjük a főutat, ahol elinduluk felfelé a Paul da Serra fennsíkra. Több lehetőség is adódik, hogy elérjük a parkolót, mégis talán ez a legegyszerűbb. Miután sikerült leparkolnunk a figyelmünket nem kerülte el a lenyűgüző táj. A Ribeira da Janela völgye egyszerűen varázslatos innen fentről. A kristálytiszta, illatos, hűvös reggeli levegő feltöltötte a lelkünet.
Megkezdtük hát a mai túránkat egyenesen lefelé a völgybe. Egy ideig aszfaltozott úton haladtunk, majd egy menedékházhoz érketünk, lényegében innentől lett szép az útvonal. Maga a túra körülbelül 4,3 km hosszú és 3 óra alatt teljesíthető. Persze ez csak az odaút. Nehézsége közepesnek mondható, ami főleg a rengeteg lépcsőzésnek köszönhető. Az útvonal egy levadatúra. Bár egy ideig menetelni kellett lefelé amíg elértük a levadát, onnantól fogva viszonylag sík talajon lehetett haladni. Kicsit kiábrándító volt a gondolat már a sokszázadik lépcsőfok után, hogy ezt bizony visszafelé is meg kell majd tenni és az nem lesz annyira mókás. Tehát, amint elértük a levadát már tényleg lehetett élvezni a túrát. Gyönyörű babérfák alatt vezetett az utunk a csodálatos öntözőcsatornák mentén, ami néha úgy nézett ki, mintha smaragdból lett volna a rengeteg mohának köszönhetően. A nagy meleg ellenére odalent az erdőben elviselhető volt a klíma. Mindamelett, hogy a fák megfelelő árnyékot adtak, a víz is kellemesen hűsített. Szépen lassan megérkeztünk a 25 forrásból álló lagúnához. Hiába álltunk neki számolni, valahogy sosem jött ki a 25 forrás. Mindegy, tény, hogy nagyon szép. Arra azért készüljön fel mindenki, hogy itt tényleg nagy tömeg van, ami sokat el tud venni a hely varázsából. Olyan fotót készíteni amiben nincs ember, szinte lehetetlen, ahogy relaxálni is. Mégis, ha az ember először jár a szigeten, egyszerűen muszály ide ellátogatnia.
Miután visszaértünk a parkolóba, folytattuk utunkat a Paul da Serrán, kelet felé. Következő állomásunk São Vicente. Az odavezető út az egyik kedvencem lett. Az ER110-esen lefelé, az Encoumeada hágó oldalán vezet le a szerpentines autóút. A kilátás magávalragadó és elképesztően szép. Ahogy a hortenziák is, melyek az útmentén úgy virágoztak, mint nálunk a pitypangok szoktak. São Vicentebe úgy indultunk, hogy talán megállunk, körülnézünk és megyünk is tovább. Viszont sikerült a lávamúzeum mellett leparkolnunk és, ha már úgy alakult, be is mentünk. Így utólag elmondhatom, hogy nagyon jól tettük, hiszen akkor, 2019-ben még nyitva volt, viszont sajnos már évek óta nem látogatható, állítólag felújítás miatt. Hogy az meddig tart, sajnos nem lehet tudni. Mindenesetre nagy élmény volt látni, hogyan alakult ki a ma ismert Madeira szigetek, vagy az hogy hogy is néz ki egy a barlangban megszilárdult lávafolyam.
Miután végetért a tárlatvezetés, még lesétáltunk a partra megcsodálni az óceánt és a hatalmas hullámokat, mert ezekkel egyszerűen nem lehet betelni. Mafd folytattuk útunkat Porto Moniz felé.
Az út São Vicente és Porto Moniz között mesés. Igaz, elég sok az alagút, de amikor éppen kint voltunk belőle, nem győztünkkapkodni a fejünket. Különösen szép Seixal és környéke. Porto Moniz híres a természetes lávamedencéiről és a strandjáról. Mivel már elég későn értünk oda, sok esélyünk nem volt a fürdőzésre, így inkább csak nézelődtünk egy kicsit. Talán a szigeten itt láttuk a legnagyobb hullámokat. Elképesztőek voltak. Maga a város nem igazán lopta be magát a szívünkbe, inkább csak a környék volt megnyerő, különösen fentről nézve. Találtunk a strandon egy étkezdét, ami szörnyű volt, főleg az előző napok éttermeihez képest. A vacsorát most inkább nem is kommentelném... Arra jó volt, hogy legalább ettünk és úgy indulhattunk tovább Ponta do Pargoba, hogy megnézzük az első madeirai naplementénket.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előtte még egy egész komoly kis utat tettünk meg Ribeira Bravaba. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy ott majd szép naplementében lesz részünk. Aztán, ahogy odaértünk, láttuk, hogy nagyon nem vagyunk jó helyen. Nagyon kezdők voltunk még Madeira terén. Aztán a Google térkép szerint úgy ítéltük meg, talán Ponta do Pargo lenne a tökéletes helyszín, hiszen az a sziget legnyugatibb pontja. Így hát útnak indultuk, nagyjából fél órával napnyugta előtt, hogy megnézzük a tökéletes naplementét. 2019-ben még csak Calhetáig volt megépítve a gyorsforgalmi út, onnan kis falvakon, kanyargós utakon, alagutak és viaduktok nélkül kellett sietve odaérnünk. Végül megérkeztünk és meg kell hogy mondjam, mindent megért az a pillanat. Tényleg tökéletes volt. Az ott töltött egy hét legromantikusabb estéjét éltük ott át. Nem véletlen, hogy a kedvenc helyünk lett és sok dolog történt még ott, de erről majd egy következő évi blogban mesélek. Ponta do Pargo tehát a legjobb hely szerintem arra, hogy megnézd a naplementét, lazíts és lenyugtasd az elméd. Nem érdemes kihagyni.
4.nap - Jardim Botânico, Cabo Girão
Az előző napok után egy kis lazítás következett Funchalban és a környéken. A botanikus kert volt az egyik leghíresebb látnivaló amit a könyvekben olvastunk, tehát nem hagyhattuk ki. Rövid autózás után megérkeztünk a Jardim Botânico da Madeira főbejáratához. Később láttuk, hogy felvonóval is mehettünk volna, de szerencsénk volt, jó helyen tudtunk megállni. Kedves kis hely, rengeteg kaktusszal, virágokkal, szép fákkal és nagyszerű kilátással a fővárosra a kikötővel. Őszintén szólva, egy kicsit többet vártam, de betudtam a júliusnak, biztosan a száraz nyár miatt ilyen szegényes a virágfelhozatal. Persze tévedtem. Csak néhány hét múlva otthon néztem jobban utánna, hogy van ennél egy sokkal nagyobb és szebb botanikuskert is Funchalban, ahova tényleg felvonóval kell felmenni és a főváros legszebb környékén található, és ez a Jardim Monte Palace Madeira. Nagyon csalódott voltam, mikor megláttam, hogy mit hagytunk ki. Viszont, így ez a hely is felkerülhetett a listánkra, amit legközelebb mindenképp látnunk kell. Visszatérve a botanikus kerthez, azért jó, hogy ezt is láttuk. Innen tényleg gyönyörű a kilátás és nagyon ízlésesen meg van csinálva. Bár nyár közepén nem volt annyira kellemes a tűző napon sétálni, sikerült egy szép délelőttöt eltölteni itt. Azoknak akik szeretik a kaktuszokat, itt a helyük. rengeteg, szebbnél szebb van itt.
Miután kinézelődtük magunkat, egy kicsit eltávolodtunk a fővárostól. Szerencsére nem kellett nagyon messzire menni. A botanikuskerttől mindössze 25 percnyi autóútra lévő Cabo Girão volt a következő célpontunk. A Funchaltól nyugatra található Câmara de Lobos és Quinta Grande között található kilátóterasz érdekessége, hogy egy 580 méter magas sziklaszirt tetejére épült, ráadásul a járólapja üvegből van. Teljesen mindegy, hogy Funchal felé nézel keletre, vagy dél felé messze ki a végtelen óceánra, a kilátás lenyűgöző. 2023 óta a Cabo Girão kilátópont is fizetőssé vállt. 2€ a belépő mindenkinek, kivéve a helyieket és a 12 éven aluliakat. Egyébként nem csak a kilátó, az egész környezete nagyon szép. Papagájvirágok, hortenziák, kaktuszok és gyönyörű fák jellemzik ezt a kis parkot. A parkolás viszont okozhat nehézségeket. Elképzelhető, hogy sokat kell várni amíg felszabadul egy hely és le tudjuk tenni a kocsinkat. A Cabo Girão egy nagyon felkapott hely, szépsége mellett köszönhető ez a fővárostól való közelségének is. Sok turistabusz is megfordul itt, ami garantálja a tömeget.
5.nap - Delfinles és Santana
Az egyik legjobban várt nap volt a mai. Kihajóztunk ugyanis a nyílt óceánra delfinekre vadászni, persze csak a fényképezőgéppel.
Már jóval az indulás előtt kint voltunk a kikötőben, hogy véletlenül se maradjunk le a nagy napról. Egy idő után gyanús lett, hogy rajtunk kívül senki nincs a kikötő ezen részén, persze kiderült, hogy rossz helyen várakoztunk. Mire megtalátuk a tényleges indulás helyét, már rengetegen várakoztak előttünk. Annyi ember volt, hogy az sem volt biztos, hogy fel fogunk egyáltalán férni a kis katamaránra. Mint már nem először, megint szerencsénk volt. Mikor már a hajó szinte fullra megtelt, szóltak a See Born munkatársai, hogy amint ez a katamarán kifutott, érkezik egy másik, amire mindenki más fel fog férni. Ez a másik hajó szinte üresen hagyta el velünk a kikötőt, így volt lehetőségünk a legjobb helyek közül válogatni. A katamaránok különlegessége, hogy két törzsük van. Ezen két törzs között található a kabin az irányítófülkével. Ezek a hajók úgy voltak kialakítva, hogy a kabin előtti részen a két törzs közé háló volt kifeszítve, amire ki lehetett ülni vagy akár feküdni. Így olyan érzés volt, mintha a víz felett repülnénk. Fantasztikus élmény volt kihajózni a nyílt óceánra, a hatalmas hullámokon lovagolni. A víz mélykék színe szinte megbabonázott. Ökök szerelem lett köztünk és az óceán közt.
Nagyjából fél óra telhetett el az indulás óta, bár őszintén szólva odakint teljesen elveszítettem az időérzékemet, úgyhogy akár egy óra is lehetett, amikor nem messze tőlünk mozgásra lettünk figyelmesek a vízfelszínen. És akkor megláttuk őket. Rengeteg delfin vidáman ugrált ki a vízből. Tényleg, mint a filmekben. Sosem láttunk még előtte élőben egyet sem, így ez a pillanat nagyon megható volt számunkra. Sok-sok kilóméteren keresztül úsztak a hajóval és egy ponton rájöttünk, hogy a lehető legjobb helyre sikerült ülnünk a hajón, hiszen mikor lefeküdtünk a hálóra, közvetlenül alattunk úszkáltak a kedves kis delfinek. Kedvünk lett volna kinyújtani a kezünket, hogy elérjük, hogy megsimogassuk őket, amit persze nem szabad. A túra előtt erre külön felhívták a figyelmünket, nem szabad elfelejtenünk, hogy ők vadállatok. Nem szoktak ilyen szinten az emberekhez és egy ilyen mutatvány könnyen balul sülhet el. Ígyhát csak élveztük a pillanatot és igyekeztünk minél többet elraktározni az emlékeink közé ebből a fantasztikus élményből.
Miután búcsút intettünk a delfineknek a part felé vettük az irányt. Mivel először voltunk a szigeten, pontosan nem tudtam, hogy hol vagyunk és a mai napig is csak sejtem, hogy valahol a Cabo Girão környékén lehettünk, mikor egy fél órás pihenőt tartottunk. Itt a hajó legénysége leeresztette a horgonyt, leengedtek egy létrát a vízbe és a bátrak lemehettek úszni. Sajnos ez az a rész, ami nekünk abszolút no go. Ugyanis annyira magabiztosan egyikünk sem tud úszni, hogy kimerészkedjünk a nyílt óceánra, ahol több tíz, vagy akár több száz méteres mélység húzódhat alattunk. Vágytunk rá, hogy kipróbáljuk, nagy volt a kísértés, de végül győzött a józan ész, tisztában vagyunk a képességeinkel. Imádjuk madeirát, de azért a fogunkat nem akartuk ott hagyni.
A pihenő után közel a parthoz elindultunk vissza a kikötőbe. Elhajóztunk Câmara de Lobos, majd a funchali szállodanegyed mellett is. Ebből a perspektívából nagyszerűen látszik, hogyan épült be az egész hegyoldal. Kicsit szomorú volt látni az épületeket egymás hegyén-hátán, ahogy lassan teljesen felemésztik ennek a gyönyörű szigetnek a természeti kincseit.
Ezután a csodálatos, élményekben gazdag délelőtt után nem volt sok kedvünk még visszamenni a szállodába, így ismét útrakeltünk, hogy ellátogassunk Santanaba. Santana a sziget északi oldalán fekvő kisváros, híres a régi, tipikus zsúpfedeles kisházairól, miket mostanra már csak egyedül itt lehet megtekinteni.
Santana kedves kis városka. Ahogy megérkeztünk a főtérre, azonnal megpillantottuk a település főatrakcióit, a Casas de colmo-kat. Ezek a kisházak gyönyörűen fel vannak újítva, előttük csodálatos kiskert hívogatja az érdeklődőket. Mára, ezekben a házikókban nem lakik senki, szuvenírboltoknak és kiállításoknak adnak otthont. Egy kisebb séta után, amit a városközpontban tettünk, úgy éreztük, itt az ideje megebédelni, vagy inkább már vacsorázni. Találtunk is klassz kis helyi éttermet, ami félig kocsmaként üzemelt. Itt tapasztaltuk meg először, hogy mennyivel jobb ilyen kis eldugott helyen enni. Mennyivel közvetlenebbek, lazábbak a felszolgálók, nincs akkora nyüzsgés még szombat délután sem. Mindezekmellett jó volt nézni, ahogy a helyi lakosok élik a mindennapjukat, összefutnak a kocsmában, beszélgetnek. Az étel is nagyon finom volt. Zsófi a mai napig emlegeti a banános szószt, amit a grillezett csirkéje mellé kapott.
A vacsora után visszaautóztunk a szállodába, hogy kipihenjük magunkat, mert a következő nap szükségünk volt az energiára.
6.nap - PR1, Curral das Freiras, Ponta do Pargo
Egy gyors és kiadós reggeli után már pattantunk is a kocsiba, hogy mihamarabb megkezdjük a túrát, amiről előtte csak a túrakönyvben olvastunk, mára viszont mindenki erről beszél.
A PR1-es Vereda do Areeiro a leghíresebb túraútvonal Madeirán. A Pico do Areeiro-t köti össze a Pico Ruivo-val, ami sziget legmagasabb hegycsúcsa. Mondanom sem kell, nem értünk oda időben, parkolóhely már nem volt. Az útszélén sikerült megállni, néhány kanyarral a Pico do Areeiro parkolójától lejjebb. Akkor még meglehetett csinálni, mára már tilos megállni. 2019-ben még nem volt akkora tömegturizmus odafent, mint ma, így senkit nem adadályoztuk a feljutásban.
Elkezdtük tehát a PR1-es túrát. Az útvonal 6,1 km hosszú, 3,5 órás. Ez egy irány. Sokan úgy csinálják, hogy elindulnap mondjuk az Areeiro-ról, megérkeznek a Ruivo-ra és onnan még elsétálnak a PR1.2-esen az Achada do Teixeira-hoz, ahol a Ruivo parkolója található, és onnan visszataxiznak az autójukhoz az Areeirora. Mi úgy döntöttünk, oda-vissza legyalogoljuk az utat. Legalábbis ez volt a tervünk. Sajnos azonban nagyjából félútnál vissza kellett fordulnunk, mert Zsófi nem érezte jól magát. Az egész nyaralás alatt gyengélkedett, -valószínűleg a repülőn fázhatott meg- viszont itt, ahol komoly fizikai erőnlétre van szükség, sajnos fel kellett adnunk a túrát. Az út viszont, amit sikerült megtennünk gyönyörű volt. Az első néhány kilométeren csak ereszkedtünk be a völgybe. Azoknak akik tériszonnyal rendelkeznek, már az első pár száz méter is komoly kihívást jelenthet. Egy gerincen kell végighaladni, melynek két oldalán szédítő mélység tátong. Az első kilátópont a Miradouro do Ninho da Manta, ahova érdemes kitérni, ugyanis gyönyörű a kilátás az Areeirora és a környező völgyekre. Ezután lépcsőkön és sziklák oldalába vájt utakon haladunk az első alagúthoz, ami a Pico do Gato-n megy keresztül. Ez egy igen hosszú és sötét alagút, fejlámpa használata erősen ajánlott. Majd tovább ereszkedünk, néhol igen meredek lépcsőkön visz az út csodálatos tájakon át. Mi ebben az évben a Pico das Torres lábáig mentünk, itt fordultunk vissza. Kicsit csalódottak voltunk, de megbeszéltük, hogy a következő alkalommal ez lesz az első túra amit Madeirán végigcsinálunk. Visszafordultunk tehát a szakasz talán legalacsonyabban lévő pontjáról, hogy újra felmenjünk az Areeirora. Nagyon meleg volt aznap, ez már eleve sokat kivett belőlünk, így az utolsó kilométerek már nagyon nehezen mentek. Miután megérkeztünk, természetesen már rengeteg hely volt a parkolóban, nem úgy mint reggel. Visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk az Apácák völgyébe. Egy következő évi blogban sokkal részletesebben le fogom írni ennek a csodálatos útvonalnak az élménybeszámolóját, mivel ebben az évben ezt nem csináltuk végig, túl sok minden maradt volna ki.
Egy tipikus élményautózás következett ezután. Egy nagyon jó minőségű kis utat találtunk az Eira do Serrado felé, melynek neve: Caminho Florestal das Serras de Setor António (Serras de Setor António erdei ösvény). A behajtásnál tábla figyelmeztet, hogy nyáron 9:30 - 19:00-ig tart nyitva. Még nagyon jó időben voltunk, így gond nélkül vágtunk neki az útnak. Ez a szakasz nagyon keskeny, sokszor éles kanyarokkal és vízátvezető rácsokkal találkozhatunk és igen mély az út melletti vízelvezető árok. Nem árt óvatosan közlekedni, mert ha autó jön szembe itt bizony valakinek le kell húzódni és nem feltétlenül egészséges ezekbe belemenni. Néhány kilométer autózás után egy kilátóhoz érkeztünk. A Miradouros do Paredão 2019-ben még egészen új volt. Itt pillantottuk meg először az Apácák Völgyét, igaz ekkor még nem igazán ismertük, nem is tudtuk, hogy az fekszik néhányszáz méterre alattunk. Egyébként a látvány csodálatos. Egészen elbűvölő a kis települések látványa, ahogy ezek a hatalmas hegyek körülölelik őket. Miután kinézelődtük magunkat, elindultunk le a faluba. Curral das Freiras egy nagyon kedves kis falucska. Azon a koraesti vasárnapon szinte alig találkoztunk emberekkel. A központban áll a Paróquia de Nossa Senhora do Livramento (Livramentói Boldogasszony plébániatemplom). Egy csinos kis templom, mellyel szemben található egy temető ahol több apáca nyughelyét is megnézhetjük. Furcsa, de lent a faluban valami megmagyarázhatatlan érzés járja át az embert, legalábbis minket. Misztikus hely. Talán ez a legjobb szó rá. Ha lent állsz, és felpillantassz a hatalmas hegyekre, melyek körbeveszik ezt a területet, látod meg, milyen pici is az ember és milyen óriási a természet. Érdemes egyet sétálni ebben a különleges kis faluban, a meredek emelkedők ellenére is.
Úgy döntöttünk ezután, figyelembevéve, hogy nemsokára haza kell mennünk, hogy ezt a szép napot egy újabb Ponta do Pargo-i estével zárjuk. Már az előző látogatáskor felfigyeltünk egy étteremre a hatalmas grillsütőjével és klassz kiülőjével. Eljött az idő hát, hogy ki is próbáljuk. A hely neve: Restaurante O Forno, Ponta do Pargo viszonylagos központjában található. Akkor még nem is sejtettük, hogy annyira megszeretjük ezt a helyet, hogy visszatérő, szinte már törzsvendégek leszünk. Ez egy egyszerű, igazi vidéki érzést adó étterem, fantasztikus ételválasztékkal, szuperkedves személyzettel, barátságos kiszolgálással. A kerthelyiségben, néhány méterrel az asztaloktól grillen sütik a finomabbnál finomabb fogásokat. Nem volt egyszerű dolgunk kiválasztani, mit is együnk. Végül Zsófi citromos csirkemell steaket kért, én pedig megkóstoltam életem első T-bone steakjét. Akkora hatalmas hús volt, hogy konkrétan lelógott a tányéromról. A szomszéd asztalnál ülő német házaspár még viccelődött is, ha nem bírom megenni, szívesen segítenek. Természetesen megbírkóztam vele. Mármint a hússal és nem a német asztalszomszéddal. Zsófi nevében is mondhatom, hogy olyan ízélményben volt részünk, amilyenben előtte soha. Minden egyes falat maga volt a tökéletesen elkészített mesterfogás. Azonnal az abszolút elsőszámú kedvencünk lett az O Forno, és ezt a pozíciót a mai napig tartja. Vacsora után a konyhafőnök még egy ajándék Ponchára is meghívott minket, ami mérföldekkel finomabb volt, mint amit néhány nappal korábban kóstoltunk Funchalban. Ezt a helyet nyugodt szívvel merem ajánlani mindenkinek. Ha jót akartok enni és mellette jól is akarjátok magatokat érezni, itt nem fogtok csalódni. Próbáljátok ki! A Poncha után bepattantunk az autóba, tudom, nem szép dolog... De nem mentünk messzire, csak a szokásos világítótoronynál lévő naplementenézős helyünkre, hogy méltón koronázzuk meg ezt a csodálatos napot.
7.nap - Funchal, Porto da Cruz
Eljött az utolsó teljes nap, holnap délután indulunk haza. Elég szomorúak voltunk emiatt de megfogadtuk, nem hagyuk, hogy ez megpecsételje a napunkat.
Ez a nap ismét a fővárosról szólt leginkább. Az autó ma a Hotelnél maradt és São Martinho szállodanegyedéből
gyalog indultunk el az óvárosba. Az első állomásunk a kikötő, azon belül is a CR7 Múzeum, Cristiano Ronaldo,
a sziget szülöttje hotelének földszintjén található, az életét és karrierjét bemutató múzeum. Őszintén
megvallva, egyikünk sem egy focirajongó, Ronaldot pedig ekkor még egyáltalán nem is kedveltük. Később, miután
jobban megismertük az életét, a madeirai szegény kissrácból lett hatalmas, ha nem a világ legnagyobb
focicsillagának sikertörténetét, kezdünk el szimpatizálni vele. Talán a pályán néha vannak vagy inkább voltak
furcsa megnyilvánulásai, sikere és tehetsége nem vonható kétségbe. Számunkra mégis azzal vállt szimpatikussá,
hogy soha nem felejtette el, hogy honnan jött. Büszke a kis szigetre, ahol felnőtt, ahol felfedezték
tehetségét és ezt gyakran hangoztatja is. A helyiek méltán büszkék Madeira, Portugália és talán a világ
leghíresebb focistájára.
A CR7 Múzeumban mindent megtudhatunk róla, rengeteg díj, labda, cipő és mez van kiállítva. Azoknak akik igazán
szeretik, kihagyhatatlan hely, akik pedig nem, talán nekik is érdemes ellátogatni ide, hátha sikerül megkedvelni
őt. Természetesen egy shop is található itt, ahol ha az ember nem figyel, könnyen itt hagyhatja a fizetését.
Focikedvelőknek, ez maga a paradicsom.
Miután kinézelődtünk magunkat és megkedveltük Cristiano Ronaldot, egy kellemes sétát tettünk a kikötőben, majd Funchal egyik leghíresebb látványossága felé vettük az irányt, a Mercado dos Lavradores következett. A kikötőtől csupán néhány percnyi sétára található piac hangulata igazán egyedülálló. Kellemes gyümölcsillat és színkavalkád fogadja az idelátogatókat. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Gyümölcsök, zöldségek, fűszernövények, italok és sütemények minden mennyiségben. Arról, hogy érdemes e itt bevásárolni, megoszlanak a vélemények, ugyanis erősen túl vannak árazva a termékek. Ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Kóstolni viszont érdemes, és az még pénzbe sem kerül. Különleges dolog megízlelni Madeira gyümölcseit. Ami otthon import áru, itt a kertekben terem. Mint például a maracuya, a mangó, az ananász vagy akár a banán. A maracuya például itt a piacon vált kedvenc gyümölcsünkké. Mindezek mellett találkozhatunk virágárusokkal, helyi népviseletbe öltözött lányokkal és kézművesekkel, akik kis standjukon faragják a szebbnél szebb fa szobrokat. Az épület hátsó részében tahálható a halpiac. Első látogatásunkkor már szinte üres volt. Viszont akinek szerencséje van, mint négy évvel később nekünk, rengeteg különleges tengeri lénnyel találkozhat. Többek között fellelhető itt az espada, ami igen félelmetesen néz ki. Ez a lény, másnéven a fekete abroncshal, egy mélytengeri halféle, amely éjszaka felúszik a felszín közelébe és így tudják kifogni a halászok. Különösen Madeira környékén található sok belőlük, így nem véletlen, hogy a szigetlakók egyik nemzeti ételévé vált.
A piac főbejáratával szembe, a sugárút (Rua Do Visconde De Anadia) túloldalán, elindultunk a belvárosba. Rengeteg látnivaló mellet haladtunk el, melyeket nehéz lenne egyesével részletezni. Ott van például a Nemzeti Bank, és az előtte álló Zarco szobor, aki a sziget egyik felfedezője volt. A Sé Katedrális, a Baltazar Dias Városi Színház, a Blandy Bormúzeum esetleg a Fuchali Szent János Evangélista Templom. Ez csak tényleg néhány abból a rengeteg gyönyörű épületből, melyek a főváros szépségét hivatottak növelni. Nem szabad szó nélkül hagyni a sétálóutcák járdáit, melyeket fehér mozaikokkal díszítettek szerte a belvárosban. Rengeteg gyönyörű park hívja a hűsölni vágyókat, különleges fákkal, virágokkal, szökőkutakkal és szobrokkal. Érdemes megemlíteni a Zona Vehla-t, vagyis az óvárost. Ez a városrész a Rua Do Visconde De Anadia, másik oldalán található. A piactól két utcával lejjeb, a kikötő irányából indul a Rua de Santa Maria, mely egészen a Forte de São Tiago melletti strandig húzódik. Itt rengeteg butik, étterem és kávézó található. Különlegessége mégis a régi bejárati ajtókat díszítő csodaszép festményekben rejlik. Egyedülálló ez a művészeti forma az egész világon.
A hosszú séta után eljött az idő egy kis autókázásnak. Ellátogattunk Porto da Cruz-ba. Semmi tervünk nem volt. Egy dolgot szerettünk volna, lemenni a partra és elbúcsúzni az óceántól. Találtunk egy nagyon klassz partszakaszt, ahol csak mi voltunk, így nyugodtan tudtunk fotózni és elmélkedni az elmúlt egy hét eseményein. Szomorú volt a gondolat, hogy másnap, ebben az időpontban már a repülőn fogunk ülni, úton hazafelé. Szép lezárása volt ez ennek a csodálatos hétnek. Hatalmas, gyönyörű hullámok nyaldosták és ostromolták a partot. Kellemesen sütött a nap és közben hűsítően fújt az óceán felől a szél. A sós permet mosta le arcunkról a könnycseppeket, mintha azt sugallná, ne szomorkodjatok, látjuk még egymást. Elbúcsúztunk hát az Atlanti óceántól, és visszamentünk a fővárosba, készülni a másnapi hazaútra.
8.nap - A hazaút
Eljött hát ez a nap is. Villámgyorsan telt el ez a kicsivel több, mint egy hét. De ezt gondolom, mindenki jól tudja. 16:20-kor indult a gépünk vissza Münchenbe, a 10 órai szállodai kicheckolás után azért még volt egy kis időnk. Elmentünk hát Calheta-ba. Calheta a sziget déli oldalán fekszik, itt rengeteget süt a nap. Különlegessége, hogy rendelkezik arany homokos stranddal. Kettő ilyen strand található Madeirán, az egyik itt, a másik Machicoban. Ezek nem természetes úton jöttek létre; a homokot Afrikából, uszályokkal szállították ide. Bosszankodtunk egy kicsit, hogy miért pont az utolsó napon kellett ezt megtalálnunk, mikor már természetesen nincs időnk csobbanni. Sebaj, majd ezt is felírjuk a "Mit kell majd legközelebb kipróbálnunk Madeirán" című listánkra, ami már szinte egy kisebb könyv is lehetne.
A calheta-i kiruccanás után, lassan el kellett indulnunk a repülőtérre. Nem volt egy vidám út. Miután leadtuk az autót és a kedves ügyintézőhölgy a TUI pultnál elintézte (persze felár ellenében), hogy egymás mellé ülhessünk, ráadásul az ablaknál, egy kicsit jobb lett a hangulatunk. Vásárolgattunk ezt-azt a Duty Free-ben, főként Madeira bort és az idő már el is telt. Megérkezett a gépünk, lehetett beszállni. A felszállás jóval nyugodtabb és kellemesebb élmény volt mint a landolás. A 23-as pályáról indultunk, ami elletétes irány volt, mint amikor érkeztünk. Felszállás után egyből egy éles bal fordulót vettünk és néhány pillanattal később máris a Kopár Szigetek voltak alattunk. Ezután a hazaút nyugodtan telt, tele emlékekkel, élményekkel. A szomorúságot lassan a tervezgetés váltotta fel; mikor megyünk ismét vissza Madeirára?
Utószó
A kérdés tehát adott volt, a válasz pedig egyszerű: a lehető leghamarabb. Ez a másfél hét teljesen megváltoztatta az életünket. Egy új világ nyílt meg számunkra, egy olyan helyet fedeztünk fel magunknak, ahová mindig visszavágyik a szívünk. Ezután a nyaralás után még kétszer mentünk vissza és hamarosan tervezzük a következő látogatást. A sziget annyira a szívünkhöz nőtt, hogy 2023-ban itt házasodtunk össze, és jelenleg ott tartunk, hogy szeretnénk pár éven belül letelepedni itt. Madeira szinte már a harmadik otthonunká vált, úgy megyünk vissza, mintha hazamennénk.
Tehát az elején úgy kezdtem: nem értem hogy lehet egy szigetért ennyire rajongani. Mára már tudom a választ, sőt, elképzelhető és valószínű, hogy mi még nagyobb Madeira őrültek lettünk, mint szegény Herby barátom volt.
