Már hónapok óta nézegettem Madeira képeit. Tudjátok, az a fajta Pinterest-álmodozás, amikor az ember egy esős hétfőn ül a laptop előtt, és azt mondja: „Egyszer majd…” A Monte Palace Botanikus Kert volt az egyik első kép, amit elmentettem. Egy japán stílusú híd, mögötte pálmák, és valami furcsa nyugalom. Azelőtt nem is tudtam, hogy ez a hely tényleg létezik — és még nem sejtettem hogy hamarosan majd én is ott fogok sétálni.
A felvonó: amivel megérkeztem a fellegek fölé
Reggel 9 körül indultam el a szállásomról, egy kis apartmanból Funchal belvárosában. A nap már melegen sütött, de még nem volt izzasztó — tipikus atlanti-óceáni nyár, enyhe széllel. A Teleférico állomásához sétáltam, ahol hatalmas tömeg fogadott. Miután megvettem a jegyet és kivártam a sort, végre felszállhattam a felvonóra, ami a Monte negyedbe vitt fel. Az alattam elterülő város, a piros tetők, a tengeri pára és a banánültetvények együtt olyan látványt adtak, hogy libabőröztem. Szó szerint. A kabin csendes volt. Csak a csörlő halk zúgása és a velem szemben ülő idős házaspár törték meg olykor ezt a nyugalmat. És én csak ültem, térdig lógatva a lelkemet az óceán felett.
A kert: egy másik világ kapuja
A Monte Palace bejáratánál már érezni lehetett, hogy ez nem egy szokványos botanikus kert. A márvány oroszlánok, a japán kapuk, a vízesések hangja — minden olyan volt, mintha egy film díszletei közé léptem volna. A kert több szinten fut, és minden kanyarban új világ nyílik. Egyik pillanatban egy portugál csempeképet nézel, a következőben egy szamuráj szobor áll előtted. A cikászok, az orchideák, a fekete hattyúk és a koi halak együtt olyan harmóniát teremtenek, amit nehéz szavakkal visszaadni. De megpróbálom.
Madarak, a kerámia és az elrejtett szobrok... A kert nemcsak növényekről szól. Találtam egy szürreális részleget, ahol valóságos kis szoborpark rejtőzik a bokrok között — ázsiai istenalakok, ókori motívumok, és van egy galéria is, ahol afrikai szobrászművészek munkái láthatók. A legjobb rész viszont a pávák voltak. Komolyan. Ott sétálnak teljes szabadságban, mint valami hírességek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy beállok közéjük egy fotóra, aztán inkább meggondoltam magam és inkább csak távolról csodáltam őket. Méltóságteljesek voltak, mint valami kis királyi küldöttség.
Egy padon ülve: a csendet hallgatva... Találtam egy félreeső padot, ahol senki sem járt épp. Leültem, levettem a cipőmet, és csak figyeltem. A víz csobogását, a madarak hangját, a levelek susogását. A telefonom le volt némítva, nem volt értesítés, nem volt semmi, csak én. És ez volt a legjobb része. Azt hiszem, ott értettem meg, miért jönnek ide emberek a világ minden tájáról. Mert itt nemcsak a természet szép — hanem te is szépnek érzed magad benne.
Egy kis történelem, amit megtudtam... A kert eredetileg egy villaként indult a 18. században, amit egy brit konzul vásárolt meg. Később Alfredo Guilherme Rodrigues alakította át palotává, majd szállodává — a Monte Palace Hotel lett belőle. A hotel vendégei között voltak portugál és külföldi előkelőségek, de a szálloda végül bezárt, és 1987-ben José Berardo műgyűjtő vásárolta meg. Ő alakította át a kertet azzá, ami ma: egy botanikai, művészeti és kulturális paradicsommá.
Ami nem volt tökéletes — végül és mégis az lett... Nem minden klappolt aznap. A kávégép elromlott, így nem tudtam kávézni, a táskámban összeroppant a palack és szivárgott belőle a víz, ami szépen lassan eláztatta a dolgaimat, a telefonom töltöttsége meg 6%-on volt, amikor a legjobb képet akartam lőni… De tudod mit? Ilyenkor úgysem a fotó számít, hanem az érzés. Ott álltam egy óriási pálmafa mellett, beleszagoltam a levegőbe és azt gondoltam: „Ezt az érzést úgysem tudnám magammal vinni, csak megélni.” Miért idegeskednék hát?
Madeira bor egy kis nosztalgiával fűszerezve... Amikor bejártam az egész kertet, visszamentem a kis vendéglőbe, ahol délelőtt nem működött a kávégép, és ittam egy pohárka Madeira bort. Kiültem a teraszra és csak néztem az embereket, a növényeket, hallgattam a madárcsicsergést és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. A nap már lejjebb járt, a fények aranyba borították a tetőket, és én ott ültem, egy kicsit fáradtan, de boldogan. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: ide még visszajövök. Talán nem egyedül. Talán valakivel, akinek megmutathatom ezt a világot.
Záró gondolat: ha Madeirán jársz…
Ha egyszer te is Madeirára jössz, ne hagyd ki a Monte Palace-t. Ne azért, mert mindenki odamegy, hanem mert ott valahogy te is megszépülsz. Elhallgatsz. Ráérsz. A világ zajától picit odébb, de mégis a közelében. És ha te is egy "Lili" vagy, akár csak néhány órára, akkor ülj le a pálma alatt, vedd le a cipőd, és csak figyelj. Mert a botanikus kert nem a virágokról szól — hanem rólad, mikor épp virágba borulsz.
