Előszó
Az egész spontán jött. Rég vágytam már egy olyan helyre, ami kicsit kiszakít a hétköznapokból, és Madeira pont ilyen helynek tűnt. Képek alapján is gyönyörű, de élőben egészen más. Tiszta levegő, zöld mindenhol, és az a nyugi, ami már az első nap megfogott.
Gáborral utaztunk ketten, ez volt az első „igazi” közös nyaralásunk. Nem volt túltervezve — csak szerettünk volna együtt lenni, felfedezni, sokat sétálni, jókat enni, és sokat fürdeni az óceánban. És ez így is lett.
A szállás szuper volt, részleges kilátással az óceánra, így reggelente sokáig csak ültünk a teraszon, kávéval a kezünkben és az ébredező város zajaival körülöttünk. Napközben felfedeztük a szigetet, túráztunk levadák mentén és a hegyekben, úsztunk természetes lávamedencében, és mindenhol volt valami, amitől úgy éreztük, „itt jó lenni”.
Nem voltak nagy történések, semmi extra — csak öt nap, amikor tényleg együtt tudtunk lenni. Madeira nekünk most már nem csak egy pont a térképen, hanem egy emlék. Egy csodás emlék.
1. nap – megérkezés, első benyomások és Funchal esti varázsa
Már a reptéren olyan izgatott voltam, hiszen először utaztam ilyen messzire. Gáborral! Csak mi ketten. Végre! Már a gépen is úgy éreztem, hogy ez valami jónak a kezdete.
Ahogy a leszálláshoz készültünk, és felbukkantak a zöld hegyek és a szigetet körülvevő mélykék óceán, rögtön tudtam, hogy nem lőttünk mellé ezzel a helyszínnel. A reptéren pikk-pakk átvettük a bérautót, egy hófehér, formás kis Fiat lenyitható tetővel. Pont olyan, mint amilyet a könnyed, romantikus filmekben szoktak használni a kocsikázós jelenetekhez, miközben szól egy vidám dal. A szállás Funchal belvárosában volt. Egy hangulatos, belül modern, kívül stílusában a környező épületekhez idomuló hotel, ahol a recepciós kedves mosollyal az arcán köszöntött minket "Bom Dia" — imádtam.
A szoba erkélyéről kilátás a kikötőre, odalent ringatóztak a hajók, a fények pedig lassan már kezdtek „Instagramra készek” lenni. Ledobtuk a cuccokat és elindultunk felfedezni a környéket. Funchal mesés — színes falak, macskaköves utcák, mindenhol virág, és az egésznek van egy nyugodt, mégis nagyon élő vibe-ja.
Bementünk a helyi piacra, ott volt minden, amit nem is tudtam, hogy látni akarok: maracuja, banán, ezerféle gyümölcs, olyan egzotikusak hogy csak néztük, mint akik életükben először látnak ilyet. És volt amit tényleg. Sokmindent közülük meg is kóstoltunk, Isteniek voltak egytől egyig. Aztán mivel útközben nem nagyon ettünk és kezdtünk megéhezni, de vacsora előtt nem szerettünk volna nagyon bekajálni ettünk bolo do caco-t — valami brutál jó fokhagymás kenyér, melegen adták, és szerintem még napokig fogjuk emlegetni.
Estefelé pedig egyszerűen csak leültünk a kikötőben egy padra. Semmi extra, mégis ez volt a legjobb. A naplemente szétterült a vízen, mi meg csak ültünk, kéz a kézben. Nem beszélgettünk, ez pont olyan pillanat volt, amit nem kell szavakkal kitölteni, csak átélni.
A vacsora egy hangulatos kis étteremben volt. Az espadat ajánlották, nekünk pedig nem volt ellenünkre ezt a népszerű helyi fogást kipróbálni. Grillezve kaptuk, banános szósszal, mellé jött egy palack hideg fehérbor. Finom volt, és valahogy pont passzolt ehhez az első naphoz. Utána visszasétáltunk a hotelbe a kikötőn át — jólesett ez a csendes, esti mozgás. A szobában kellemes fények és az óceán illata várt minket. Pihentünk, töltődtünk. Az utazás csak most indult, de Madeira máris megmutatta, miért érdemes idejönni.
2. nap – túra a Levadák mentén és egy másfajta csend
Korán keltünk. A szobában még csak derengett a hajnali fény, de már érezni lehetett a levegőben, hogy mai nap igazi túrázós idő lesz. A reggeli egy gyors energiaszelet volt miközben összepakoltuk a túracuccainkat. Beültünk az autóba és huss — irány a Levada do Caldeirão Verde túraútvonal, amire végül a választásunk esett a rengeteg lehetőség közül.
Az út kanyargós volt, a zene valami portugál válogatás, amit gyorsban találtam a Spoty-n, de egész végig illett a tájhoz. Fák, sziklák, köd, és azok az elképesztő kilátások. Madeira tényleg tudja, hogyan kell feltölteni az embert már az odavezető úton, hogy aztán annál nagyobb lendülettel vághasson neki a túrának.
A korán érkezés parkolóhellyel jutalmazott minket. Ahogy elindultunk az ösvényen először hatalmas fák övezték az utat, majd szépen lassan átalakult a minket körülvevő környezet, mintha belépnénk egy másik világba. Mohás fák, szűk ösvény, mellette a levadákban csobogó víz. A levegő párás és így reggel még friss, és tényleg tele mindenféle illattal. Időnként megálltunk fotózni, néztük a különleges növényzetet, a leveleken csillogó páracseppeket, a délelőtti napfényt ahogy áthatol a fák lombjai között.
A vízesés, ami utunk végén várt, tényleg látványos volt. Vékony, magas zuhatag, zöld háttérrel — nem harsány, inkább finom. Leültünk egy sziklára, elővettük az előre összekészített kis piknikkaját: sajt, péksüti, stílusosan maracujás üdítő és egy kis édes keksz desszertnek. Egyszerű dolgok, de ott, abban a környezetben megduplázódott az élvezeti értékük.
Délutánra kellőképpen elfáradtunk mire visszaértünk az autóhoz, kicsit sáros cipő - főként az alagutakban összegyűlt pocsolyáktól, amiken keresztül vezetett néhol az utunk - megdolgozott izmok, de elégedett fej. A hotelbe visszaérve ledobtuk a túraruhát, felfrissítettük magunkat és egy kis ideig csak csendesen bootoltunk a teraszon az alattunk nyüzsgő várost nézve. Telefon nélkül, zene nélkül, az útközben vásárolt madeirabort szürcsölve. Ez is része volt az utazásnak. A meghitt elcsendesedés.
3. nap – Porto Santo: robogóval a homokdűnék felé, fóka a hajón, bor a naplementében
Reggel még Funchal kikötője párásan nyújtózkodott a nap első sugaraira, mi meg ott álltunk, félig kómásan, félig izgatottan, miközben a Sea Wolf komphajóhoz kanyarodtunk. Hófehér test, oldalán egy fóka, aki úgy nézett, mintha ő volna hajó kapitánya. A fedélzeten már volt élet — kávéillat, sóillat, és a remény, hogy ma megtaláljuk a világ legnyugodtabb homokos partszakaszát.
Az út Porto Santo felé olyan volt, mint egy képeslapra illő óceánjárás: friss szél, hullámok játéka, néhol pár sirály, és a messzeségben mintha talán delfinek is fel-felbukkantak volna. A két és fél óra alatt volt idő bámészkodni, sztorizgatni, és megtanulni, hogyan kell jól hunyorogni a napba, hogy ne nézzünk morcosan a képeken.
A kikötőben várt ránk két robogó — mondhatni, szerelem volt első gázadásra. Indult is a kaland, hajunkban a szél, karunkon a naptej, és irány a homok!
Első cél: Ponta da Calheta, a sziget egyik legszebb partja. Olyan volt, mintha a homokdűnék nekünk gyűjtötték volna össze az aranyszemcséket. A tenger sekély és hívogató, mi pedig gyerekesen rohantunk bele, mintha nem lett volna holnap. Hosszasan úszkáltunk és játszottunk a vízben, nevettünk azon, hogy a hab néha telibe arconfröcsköl, és most először éreztük azt, hogy úgy igazán nyaralunk.
A part mentén volt egy étterem a O Calhetas, amit először csak a gyomrunk jelölt ki célállomásnak, aztán az ízlelőbimbóink is beleszerettek. Előételként egy lapas-tálon osztoztunk, főételünk tenger gyümölcsei leves volt és azt kell mondjam mindkettő messze felülmúlta az elképzeléseinket. Mindezt egy ponchával koronáztuk meg és miközben elégedett, teli pocakkal ültünk kint az óceánpart mellett arról beszélgettünk, mi lenne ha egy ideig ittragadnánk...
A délután felfedezős hangulatban telt. Felpattantunk a robogókra és elgurultunk a homokdűnék mögötti kis oázisba, a Quinta das Palmeiras kertbe. Ki gondolta volna, hogy ebben a homokos világban ilyen zöld, madárcsicsergős mini-paradicsom bújik meg? Pálmák, színes virágok, egzotikus madarak — mintha valaki egy trópusi álmot rejtett volna el egy pici csomagban.
Utána tettünk még egy kitérőt a Pico Castelo kilátóhoz is, mert kellett az a pillanat, amikor felülről nézve elhiszed, hogy ez az egész tényleg megtörtént. A nap már kezdett lejjebb csúszni, a fények aranyba váltottak, mi pedig csak álltunk ott — robogóink mellett, sós bőrrel, fáradt mosollyal.
A komphoz visszaérve már olyan volt, mintha elbúcsúznánk egy kis titkos világtól. A Sea Wolf fedélzetén a naplemente most valahogy még szebb volt. A pohár bor lassan fogyott, Madeira sziluettje közeledett, mi pedig csak néztük, ahogy mögöttünk Porto Santo egyre csak távolodik, de szívünkhöz örökre közel marad.
Este Funchalban a város fényei halkan pislákoltak, mi pedig hazasétáltunk, kissé lepirultan, kicsit fáradtan, de egészen biztosan boldogan. Ez a nap nem akart túl sokat mutatni. Csak azt, amitől az ember újra érzi, hogy él.
4. nap – A PR1 túra, Taylor Swift, és a világítótorony, ahol a nap lemeztelenedik
Ezt a napot már otthon megterveztük. A PR1 túra volt az első, amit beírtam a Madeira-listámra, még akkor is, amikor azt sem tudtam, mi az, hogy levada. Azt mondják, ez a sziget legszebb túrája — és én el akartam hinni.
Reggel korán keltünk. A tegnapi hosszú nap után kicsit élesen hasított a hajnali csendbe az ébresztő hangja, de már este kikészítettem a túracipőt, egy vékony széldzsekit (biztos ami biztos), és a kis hátizsákot, amit Gábor mindig „a túlélőcsomagnak” hív. Épp csak pirkadt, amikor elindultunk Funchalból. Az út a Pico do Areeiro felé olyan volt, mint egy film: kanyargós szerpentinek, ködbe burkolózó fenyők, és néha olyan kilátás, hogy csak annyit tudtam mondani: „Álljunk meg, ezt muszáj lefotózni!”
A kocsiban persze ment a zene. Én Taylor Swiftet tettem be — Cruel Summer, Style, meg a Ready for It? — mert ez volt az én „hegyre hangolódós” playlistem. Gábor persze már a második számnál sóhajtott: „Ez a nő mindig ugyanazt énekli.” Én meg csak vigyorogtam: „Pont ezért szeretem.” Aztán ő átvette a kontrollt, és jött valami keményebb, amitől a hegyek is megmozdultak. De végül megegyeztünk: minden csúcs után egy Swift, minden alagút után egy Gábor-féle zúzás. Fair deal.
A parkoló persze tele volt. De mázlink volt, mivel napfelkelte után érkeztünk, így voltak akik éppen menni készültek és egy éppen elinduló autó helyét lestipistopizva le is tudtunk parkolni. Gábor csak annyit mondott: „Ez a nap már most jó.” És tényleg.
A PR1 túra nem viccel. Már az első lépések után olyan kilátás tárult elénk, hogy elfelejtettem, hogy még csak most kezdtük. A Ninho da Manta kilátónál megálltunk, és én csak néztem a felhőket, amik alattunk úsztak. Gábor meg azt mondta: „Úgy néz ki, az időjárás még nem döntötte el, hogy mi legyen ma.”
Az út során bal oldalon, a távolban feltűnt a Paúl da Serra fennsík — lapos, zöld és szélturbinák forogtak amíg a szem ellát. Aztán kicsit később ott volt az Encumeada-hágó, ami mint egy gerinc, összeköti a Ruivo környékét a fennsíkkal. Azt hiszem, ha Madeira egy test lenne, ez lenne a gerince.
A csúcstámadás előtt, a menedékháznál ettünk egy szendvicset, amit reggel dobtunk össze. Nem volt gourmet, de ott, 1800 méteren, minden falat olyan volt, mintha Michelin-csillagos lenne. Gábor a narancsot hámozta, én meg próbáltam az eddig megtett úton készített milliónyi fotó közül kiválasztani a legújabb "sztorinak" valót.
A Pico Ruivo felé vezető szakasz már tényleg kihívás volt. Lépcsők, emelkedők, és az a fajta „még egy kanyar, és ott vagyunk” érzés, ami egy párszor azért becsapott minket. Amikor végül felértünk, ott álltunk — 1862 méter magasan — és csak néztük, néztük… a világot.
A látvány nem egyszerűen szép volt, hanem leírhatatlanul gyönyörű. Körben mindenfelé hegygerincek, felhők alól kikandikáló sziklák, és alattunk a völgyek, amik olyan mélynek tűntek, hogy szinte hallani lehetett, ahogy lélegeznek. Egyszerre voltunk kicsik és óriások. Én konkrétan egy pillanatra elfelejtettem, hogy fáj a lábam.
„Oké, ez megérte.” — mondtam félhangosan. Gábor meg csak körbe forgott, mintha nem tudná eldönteni, melyik irány a kedvence. „Na jó, ez tényleg durva. Sosem voltam ilyen magasan. Leszámítva azt a párezer méter pluszt a repülőn…” — és elnevettem magam. Az a pillanat ott fent olyan volt, amit nem tudsz kiposztolni, mert egy kép ehhez kevés. Ez ott és akkor történik, és ha nem vagy benne, kimaradsz.
Majd mivel kicsit pihentünk és feltöltődtünk energiával nem akartunk transzfert, nem akartunk kerülőket. Visszamentünk gyalog. Jó kondiban vagyunk, és valahogy a visszaút mindig más. Csendesebb, mélyebb. Néha versenyeztünk, ki ér le gyorsabban a következő szakaszra. Néha csak megálltunk, és néztük, ahogy a nap már lejjebb jár, és a hegyek árnyékot vetnek az ösvényre.
A túra után elmentünk Ponta do Pargóba vacsorázni. Egy kis étterem, rusztikus faasztalok, és az a fajta nyugalom, amit csak a sziget nyugati csücske tud adni. Mindketten rendeltünk egy Espetadát — a klasszikus madeirai húsnyárs, amit friss babérágra húznak, fokhagymával, sóval és egy csipet szerelemmel grilleznek. Mellé jött a milho frito, az a ropogós kukoricakocka, amitől az ember azt hiszi a krumpli köretként csak egy rossz vicc.
Gábor egy borral lazított. Aztán mesélt. Arról, hogy mennyire szereti, amikor én túrázom, mert olyankor nem agyalok, csak vagyok. Arról, hogy mennyire jó, hogy nem kellett semmit szervezni, mert én már hónapokkal ezelőtt mindent kitaláltam. És arról, hogy ha egyszer újra jövünk, akkor ő is hoz egy playlistet — csak azért, hogy engem kergessen vele az őrületbe. Ez jól hangzott. Boldoggá tett, hogy velem tervezi a jövőt, még ha csak egy nyaralásról is volt szó.
Vacsora után lementünk a világítótoronyhoz. A Farol da Ponta do Pargo 392 méterrel a tenger felett áll, és onnan néztük, ahogy a nap lassan belecsúszik az Atlanti-óceánba. Leültünk a földre, és csak néztük. Nem volt zene, nem volt beszéd. Csak a tenger, a fény, és két ember, akik ez alatt a néhány nap alatt rengeteg közös perccel gazdagodtak és kicsit mások lettek, összekovácsolódtak. Aki tudja milyen érzés ez, az tudni fogja mire gondolok és emlékszik még a kezdődő kapcsolatok váratlan csodáira.
5. nap – A nagy búcsúkísérlet: napfény, szobrok és vízeséses autózás
A reggel kicsit olyan volt, mint amikor tudod, hogy egy jó film végéhez közeledsz, de még van harminc perc — szóval nem sírsz, csak inkább extra figyelmesen nézed. A hotelben már nem pakolgattam rendetlenül. Minden ment a bőröndbe, szépen hajtva, még a kagylós kendőt is, amit előző nap vettem. Csak a fürdőruha maradt ki, meg az a világos ruha, amit hazafele veszek majd fel — a "búcsús szett", ahogy elneveztem magamban.
Miután elbúcsúztunk a szobánktól, hoteltől, recepcióstól behuppantunk a kocsiba és irány az első megálló a CR7 Múzeum. Gábor már napok óta mondogatta, hogy ezt neki kötelező látnia. Nekem pedig nem esett nehezemre meghozni érte ezt az "áldozatot" és kicsit kíváncsi is voltam. Na meg ki hagyná ki a lehetőséget, hogy lefotóztathassa magát a híres szoborral, mely ott a legfényesebb, ahol a legnemesebb.
Bent olyan volt, mint egy hatalmas idővonal: trófeák, cipők, szalagok, és a falakon szuperlassítva belőtt gólok. Mindenféle interaktív kijelzők, amik előtt Gábor úgy csinált mintha kötelező lett volna minden apró még nem ismert infót kedvencéről megjegyeznie, mert a kijáratnál teszet kell kitölteni — én meg közben elnéztem a körülöttünk egyre szaladgáló, ámuldozó gyerkőcöket, és azon gondolkodtam, hogy hányan lesznek majd közülük saját poszteren egyszer.
Innen irány észak: fel a hegyek közé, aztán le egészen Seixal feketehomokos strandjáig, ami olyan volt, mintha egy elvarázsolt tengerpartot rejtettek volna a sziklák közé. A fekete homok először furának tűnt, de ahogy mezítláb beleléptem, puha és kellemes volt — nem karcos, hanem olyan, mint egy szénszínű szőnyeg a természet nappalijában.
A strand kezdett lassan megtelni. Néhány helyi, többnyire azonban túristákkal, akik mind próbálták fürdőzés előtt a legjobb szögből lefotózni magukat. Gábor azonnal bevetette magát a hullámok ölelésébe, én még egy kicsit csodáltam a környezetet. A víz a parthoz közel sárszínű a felkavart homoktól, de beljebb mélykék és a part mögötti zöld hegyek úgy festettek, mintha valaki odarajzolta volna őket egy meseillusztrációba. Beosontam a vízbe, lassan, méltósággal, hogy még utoljára élvezhessem a körülöttem szabadon száguldó hullámokat.
„Itt kéne nyaralót venni.” – mondta Gábor. „És csónakot is. Meg strandpapucsot minden színben.” – bólintottam.
A hullámok puhán mozgatták a vízfelszínt, mi meg csak néztük, ahogy a világ egy picit megáll.
A következő megállónál már egy igazi látványosság: Porto Moniz. A lávamedencék itt nem úgy néztek ki, mint „valami, amit a föld kidobott magából”, hanem inkább mint „luxus spa, amit a bolygó készített nekünk.” A víz kristálytiszta volt, az ég tükröződött benne, és minden szikla olyan formájú, mint amit Pinterestre terveztek.
Nagy volt a tömeg, de sikerült végül leparkolni és bejutni a szabadstrandra. Ott volt, hogy csak lebegtem a vízben mozdulatlanul, miközben mellettem Gábor egy sziklán ült, naptej a vállán, tekintet az óceán felé és csak néztem őt némán, míg észre nem vette, hogy figyelem, ekkor mindketten elmosolyodtunk.Tökéletes apró pillanataink egyike a sok közül amit azóta átéltünk, hogy itt vagyunk, ami ilyen közel az út végéhez még értékesebb volt.
„Ha lenne még egy hetünk, minden nap itt fürödnék.” – mondtam. „Ha lenne még egy hetünk, te már egy helyi Insta-influenszer lennél.” – kontrázott Gábor. Jogos volt.
A nap lassan eldőlt az égen, mi pedig irányt váltottunk a déli part felé, ahol az utolsó helyszín várt: Cascata dos Anjos, azaz az Angyalvízesés, mely nem szorosan egy sziklafal mellett zuhan a mélybe, hanem egy út fölé hajol - pont úgy, hogy egy autó kényelmesen átmehet alatta. Mi meg...hát persze, hogy átmentünk. Lassan időt engedve a víznek, hogy lemossa az elmúlt napok porát a kocsiról, miközben persze én egy kicsit aggódtam egy esetleges szélvédőre pottyanó kavics miatt, de közben vicces is volt és egyedülálló élmény.
„Ez most vagy romantikus, vagy nagyon rossz ötlet.” – nevettem.
A Fiat egész út alatt tűrte a kalandokat, és itt, az utolsó pillanatban kapott egy természetes autómosást — az általam jóváhagyott verzióban, persze.
Túl gyorsan telt el a nap, de úgy gondolom annyi élménnyel zsúfoltuk tele amennyivel csak egy utolsó napot lehetett. A reptéren voltunk mire felocsúdtam, becsekk, még egy kis utolsóperces shopping és már ültünk is a gépen ami készült a felszállásra. Én meg néztem kifelé, ahol már csak a lassan sötétedő horizont látszott, meg a kigyulladó lámpák fényei a városban. Ők itt maradnak, mi búcsúzunk.
„Legközelebb fürdőruhával jövök és semmi mással.” – suttogtam magamnak.
Gábor közben már szundított. Én meg megnyitottam a jegyzettömböt a telefonon, és elkezdtem írni: „Madeira – az egyetlen hely, ahol a vulkánok is simogatnak.”
6. nap – Már nem vagyok ott, de mégsem vagyok egészen itt
Ma reggel is bejött a fény a spaletta résein — csak már nem Funchalban. Hanem egy ismerős szobában, ahol a párna pont olyan, mint korábban. De mégsem érzem ugyanazt. Mintha a testem visszaért volna, de a lelkem még a Seixali parton bóklászna mezítláb.
A kávé más ízű. Hiányzik belőle a portugál napsütés, meg az a kis maracujás háttérillat, amit a pékségben frissen sorakozó sütemények árasztottak magukból. A bögrére nézek, amit még Madeirán vettem, és csak próbálok belekapaszkodni a még oly friss emlékbe.
A bőrönd már ki van bontva, de valahogy nem sürget semmi. Előkerül egy bikini, ami még sós. Egy strandtáska, amiben homokszemek vannak. Gábor kései reggelivel próbálkozik, ami inkább már ebéd, de az arcára rá van írva, hogy ő sem egészen van még itthon. „Az a CR7 szobor, szerintem rólam mintázták.” – mondja félig komolyan. Én meg csak ennyit: „Csak a póz stimmelt.”
A nap elindult. De mi még félúton vagyunk. Még nem válaszoltunk az üzenetekre. Még nem néztük meg a híreket. Még nem köszöntünk be a hétköznapba.
És lehet, hogy ez így van jól.